Annyira jó lenne, ha lenne erre valami “nagyanyáinktudástára”, vagy meg lehetne kérdezni, hogy a diplomaták vagy az üzletemberek feleségei, mit csinálnak a hétköznapokon. Erről kéne könyvet írni, meg ezt kéne mutogatni, a dolgos hétköznapokat!
Hogyan oldjam meg az életemet egy idegen országban, két éves gyerekkel, akit az asztmája miatt nem javasolnak még bölcsödébe, zéró segítséggel?
A férjem (igaz hivatalosan nem az) néhány hónapja kapott állást egy multinál. Nagy keresztet tettünk le azzal, hogy otthagyta a családi vállalkozást és elvágta a függőséget a zsarnoki anyóstól, de el kellett költöznünk egy másik országba, ami a kivándorlás szempontjából nem tartozik az álomországok közé. Bár úgy voltunk, hogy mindegy csak Magyarországról, a süllyedő hajóról, el. Próba idő alatt rossz fizetés, előtte Magyarországon eléggé feléltük a tartalékokat, tehát spórolós néhány hónapon vagyunk túl. Jó hír, hogy Magyarországgal ellentétben, ahol több, mint egy év és többszáz önéletrajz után sem talált állást, nemzetközi kapcsolatok diplomával és négy nyelvet anyanyelvi szinten beszélve -szóval itt- már a próba idő alatt duplázták a fizetését, és látható a fejlődési potenciál.
Otthon egy belvárosi penthouse lakásban éltünk, itt egy új építésű, modern szociális lakóparkban egy kis, de praktikus lakásban. De örültünk, hogy cégen keresztül kaptunk, mert sokkal kedvezőbb. A környéken többségében otthon lévő, több gyerekes elhízott anyukák, akikből annyit látok, hogy vagy a padon pletykálnak, ha egyáltalán kint vannak, vagy hozzák a hülyegyerekeknek a cukorkát, nassolni valót és üdítőt. Azért mondom, hogy hülyegyerek, mert nem hiszem el, hogy egy kisiskolásnak a játszótéren kéne elvégezni a kis és nagy dolgát, mikor kb. 10 méterre van a mellékhelység. Szép mondhatom! Nem akarom, hogy ez legyen a példa a gyerekemnek! Más kultúrkörből jöttem és máshova is tartok! És Én sem akarok így élni! Nagyon nem!
Évek óta magam elé helyezem a párom, és ezt már utálom.
Például, mikor a diplomamunkánkat írtuk egyszerre. Merthogy azzal kecsegtetett az én csalfa anyósom, hogy egy nagyon jól fizető munkát kap, amint meglesz a keménykötésű diplomája. Így azt gondoltam, hogy az a fontos, hogy meglegyen neki, mert az újszülött gyerekünknek és a családunknak, ezzel biztosítjuk a megfelelő egzisztenciát. Így biztosítottam a feltételeket, hogy elkészítse a diploma munkáját. A gyerekem fél éves volt, mikor én egy hosszúhétvége alatt készültem fel az államvizsgára és ugyanígy írtam meg a szakdolgozatomat is. Minimális segítséggel. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor vitték el a gyereket, akinek még 3 óránként szüksége volt rám az etetés miatt, tehát azokra a másfél órákra, amíg tudott mellőzni. A párom, akinek több hónapja volt mindezekre, a szabadidejében kikapcsolódott, vagyis örök hobbijának a ps játékoknak hódolt. Igazából idegesített és nem volt fair! Sokat veszekedtünk is emiatt. És annyira irreális, földtől elrugaszkodott és agresszív érvelései voltak, hogy többször sírva fakadtam. Rám maradt minden, a baba, a tanulás, közben pénzt is kerestem, és a háztartás is, amit gyűlölök.
Nos, diploma megvolt, azonban utána is maradt csak a segédmunka. Mindenki azt kérdezte tőlem, hogy miért lett jobb a diplomája a férjemnek, mint Nekem... hát ezért ... mert én vagyok a háttérország! Én okos, fiatal, önálló nő voltam, saját magam teremtette egzisztenciával. A főiskola alatt többen is ajánlottak állást, de hülye voltam, mert azt láttam jó útnak, hogy dolgozzak a saját üzletemen. Azóta is ég a fejem, ha visszagondolok, hogy mennyire felkészületlen voltam, és a tanáraimon is láttam, hogy nem erre számítottak Tőlem.
Aztán beütött a krahh...
A szerelem szar! És ha ebben az életben valamikor lányom lesz, ez lesz az első, amit a fejébe fogok égetni! Néhány év után elszáll az első lila köd, ne érts félre, a mai napig rajongásig szeretem a párom, tetteimből ki is derül. Szóval felszállt a köd és itt ülök egy két éves gyerekkel egy idegen országban egy kis lakásba bezárva, a neten és facebookon lógva, hogy non-stop lássam az otthoni arcokkal mi a helyzet. Akikkel kapcsolatot teremthetnék itt, azok otthon sem voltak az én társaságom, és itt sem lesznek, ráadásul nem beszélünk egy nyelvet sem így, sem úgy.
Aztán jött egy éjszakai telefon...
A legnagyobb gyártulajdonos kereste a párom Szöulból az éjszaka közepén és elmondta, hogy hamarosan bedobják a még mélyebb vízbe és ő is világjáró körútra indul, mert látnak benne fantáziát és nagyon elégedettek vele (3 hónap után... az én élelmes, ámde elég egocentrikus anyósomnál 4 hónappal ezelőttig még építkezési segédmunkázott vagy traktort szerelt az én szerelmem.)
Persze ez nagyon nagy dolog, és nagyon örültem is neki, és a lelkére kötöttem, hogy ilyen lehetőségeket nem lehet visszautasítani.
Aztán kettős érzéseim lettek. Merthogy, nekem ki lesz a háttérországom pláne itt és az elmúlt hetekben, amúgyis elég depressziós lettem emiatt, hogy valamit nagyon-nagyon csinálnék már mást, valamit, ami szellemileg lefoglal, amiben sikereket érek el végre megint. Meg akarom találni az utamat, amit szeretnék, ami érdekel, amiért megkűzdhetek és amiben sikereim lehetnek. Nagyon szokatlan ez az új élethelyzet. Nem tudom, hogy mi lett abból az önálló, megzabolázhatatlan emberből, aki voltam. Csak az okát tudom, hogy miért lettem ilyen. És nem tudom, hogy a régi szeretett önmagamat rakosgassam össze, vagy jöjjek rá arra, hogy milyen ez az új más.
Mivel nem járok csukott szemmel és naiv sem vagyok, így látom, hogy a Távol-keleti utazásoknak mi lesz az eredménye. A környezetemben nem tudok olyan férfit, aki ne élne egy kínálkozó nő lehetőségével, hiába mondja a párom, hogy nem fog megcsalni, tudom, hogy nem így lesz. Mikor a férfiak sikeresek a munkában, az anyagiagban és úgy érzik minden az övék, nem fog nemet mondani egy tárgyalás utáni "ajándéknak" vagy kínálkozó lehetőségnek. Valamint tudom azt is, hogy a férfiaknál a szex az "egészségügyi dolog". És eddig azt hittem, hogy ezt tudom is így kezelni, de most a lelkemnek nagyon nem jött jókor ez a telefonhívás és minden, ami ezzel jár. A gond az, ha a párom valakivel kapcsolatba kerül, azt egyből társának is akarja tekinteni. És be akarja vonni a közös életünkbe. Mint, ahogy volt már ez így egy kapcsolatunk előtti, csak, szexpartnerével is (egy prostituáltal), mikor az előadta a "nagyhalált", meg a "Én vagyok a szexistennő!"-t, akkor elkezdett -szintén egy nehéz élehelyzetben találva engem (anyósgondok)- azzal fűzni, hogy legyünk hármasban egy pár. A szexuális hármasok iránti kívánságairól ne is beszéljünk! Amibe még benne is lennék, ha ezzel nem veszélyeztetnénk a kapcsolatunkat, és ezzel a gyerekünk jövőjét. Én elvált szülők gyereke vagyok, és tisztában vagyok a hátrányokkal, melyek emiatt értek. Gyerekvállalásom előtt jóval megfogalmazódott bennem, hogy milyen életet akarok biztosítani a gyerekemnek (és most nem az anyagiakra gondolok), ahhoz, hogy sikeres, boldog, egészséges testű lelkű ember legyen, akinek jól van beállítva az a bizonyos iránytűje. Vajon képes leszek biztosítani ezt? Persze erős vagyok és elhatározom, hogy igen (gyakorlatilag egyedül) de vajon ez hogy fog kinézni a mindennapokban?
Követtem a párom ebbe az országba is, azzal a tervvel, hogy 2-3év múlva megyünk tovább, messzebb és együtt. De most nagyon úgy tűnik, hogy nekem marad egyedül a "háttérország", ami nem is a hazám!
A délelőttöt végigbőgtem Wolf Kati zenéjére: What about my life? What about my dreams?
Most összekapom magam, hogy ne egy önállótlan lestrapált mammer legyek, mire a párom hazaér este. Aztán összekapom magam amúgy is és felemelt fejjel megoldom ezt a problémát a hétköznapokon!
